Filléres Emlékeim: Velence - Ötödik egyben befejező fejezet

Ötödik fejezet: Újabb napon, ismét egyedül, de egy viszonylagos nagy teherrel - mert ugye miért is lenne egyszerű az élet. Persze a fényképezőgép most is elmaradhatatlan.

Az úgy történt, hogy reggel már éppen indulnék amikor is szól a fönci, lenne egy igazi olasz melója a számomra. A részleteket majd a hajó mérnöke mondja el. A terv a következő. El kell mennem a Michelangelóhoz. Hűha, na most igazán bajban vagyok. Hol a csudában van a Michelangelo? Meg egyébként is mi köze ehhez a mérnöknek? És mit kell nekem oda elvinnem? A miért az annyira nem is fontos. Amíg ezen agyaltam, előkerült egy térkép. S emberünk nem rest, rámutat egy pontra a város túloldalán. De jó, lesz egy sétám megint. És most jön a csavar, mikor is tudatja: nem elég odamenni, de el is kell vinnem valamit. Mi lehet az, ami ennyire fontos? Egy he-gesz-tő-tra-fó... A meglepetés kiült az arcomra. Mi ezen az olyan bonyolult, megfogja az ember oszt elindul. Vagy mi a szösz. Hát így is tettem. Magamhoz vettem a hátitáskámat, a fényképezőgépet. Mindent, amit ilyenkor szoktam. Még a laptopom is nálam volt, biztos ami fix. S elindultam furcsa terhemmel a másik hajóra. Mert közben elmondták, hogy ahova megyek, az a cég hajója. Ott már várnak. Vártak a ... Na most majdnem... Szóval fogom ezt a hegesztőtrafót, ami jelzem, nem könnyű - viszont nem is nehéz. A drótok bent a táskában. Irány a Michelangelo. Le a hajóhídon, ki a kikötőből a városba. Útközben van némi vámvizsgálat, amikor az ember táskáját átvizsgálják. Most megúsztam egy köszönéssel, meg amúgy is akkor csinálnak ilyet, amikor a az ember visszamegy a hajóra. Konklúzió: bármit bevihetsz a városba, kihozni viszont nem érdemes... Még annyit hozzáfűzök a dologhoz, hogy a srácok ott álltak a hajóhídnál s nézték, mi történik. Végül is egy hétköznapi hegesztővel battyogok befele... Mit ne mondjak: a hajó, már ahova menni szeretnék, egész messze volt...

Az igazi turista magával viszi az életmentő tárgyakat. Sose lehet tudni például, mikor van szükség a Szent Márk téren egy komplett ívhegesztőre. Ugyebár?

Jött a mentő ötlet. Pontosabban a mentő csónak. Van ennek valami neve is, de nem jegyeztem meg. Vízibuszozzunk. A kettes megállója ott volt egy köpésre, persze a jegyautomata nem működött. Akkor irány a következő megálló. Ott meg nem is volt. Na jó... Legyen három a magyar igazság s tuti, hogy ott lesz jegy is - hajó is. Lett. Az Akadémia megállóban sikerült mindkettőre szert tennem. Márhogy jegyre és hajóra. Rutinosan vettem egy egész naposat, mert akkor még nem tudtam azt, amit most már igen. Ha nincs jegyed a nem működő automata miatt... akkor: LÓGJ!!!

Ejnye - ejnye.

Már látom magam előtt a célt. Ez kimondottan jó hír, hiszen azért csak sétáltam egy keveset ezzel a turista-tartozékkal.

Mondanom sem kell, hogy a hajón nem vártak. Továbbmegyek: nem is tudtak arról, hogy hozom ezt a vacakot. A hoteligazgatóné, meg ha meg tudna fojtani egy kanál vízben, akkor biztos megtenné. Az lehet a baja, hogy nem tud angolul. (Mondjuk én se). Szerencsémre több magyar akad azon a hajón, mint az enyémen. S így a segítségükkel hamar rövidre fogtam az ottlétemet. Mondjuk kifaggattak milyen a La Belle? Filippinek milyen munkát végeznek? Tényleg annyira jók? Mire én nyugodjatok le, azért vannak majd kétszer annyian, mert olyan "jók".

Még félóra kötetlen csevej, mikor is visszaindultam a hajómra. Pá srácok, legyetek jók, ha tudtok.

Hú, de nehéz a fejem... Már ma van, vagy még tegnap?

Kis csónakom leng a Duna... a csudába nem ott... Akkor egy másik: Kis csónakom a Dunán... Nem még mindig nem ott... Na jó akkor egy harmadik: Egy dunaparti csónak... Hogy nem tudok elvonatkoztatni. De talán most: Kis Duna-ág, nagy Duna-ág gyöngyfodros habja... Nem megy ez ma nekem... Szél suhan át a Duna felett... ÁÁÁÁÁÁÁÁ... Lehet, hogy akadt némi honvágyam...

Gondolom ők előre fizettek...

Sóhajok hídja, és nem Fotoshop

A Szent Márk téren található a székesegyház bejárata, iszonytatóan hosszi sor kígyózott előtte. Kihagyhatatlan. Még ha harminc percet kell is várni, a bejutásra. Fényképezni csak az emeleten tudtam, csúnya szigorú őrök figyelték a teremben hogy fotóz-e az ember fia - lánya... Viszont az emeleten nem. Beugró öt eu.

A székesegyház teraszáról a kilátás a térre. Hm...

A Dózse palotára

Ismét a térre.

Akkor irány arra, amerre még egyáltalán nem voltam. Mert hát ezért van itt az ember.

Szűk kis utcák mindenfelé, egy idő után sajnos egy kicsit nyomasztóvá vált számomra a céltalan kóborlás. Szerencsémre találtam egy igazi olasz pizzériát. Ahol leültem egy kicsit. Furcsállottam: csak olasz nem dolgozik az étteremben. A netet már meg sem kérdeztem. Feladtam, két dologra vágytam. Kv és ücsörgés... Az előbbi finom volt az utóbbi is igazán jól esett. Újult erővel néztem szembe a hátralevő sétának, bár tudnám, hol vagyok.